Boldog szülinapot, Billy!

Épp a tollamat rágcsálom, amíg a táblát lesem idegesen. Mik ezek a számok?! Hogy került oda az a 80-as, és nekem miért 64 szerepel a papíromon? Meg akarom kérdezni a tanárt, de akárhányszor lendületet veszek, és a toll vége is kikerül a számból, vagy elfordul, vagy elillan a bátorságom, hogy föltegyem a kezem, vagy elrepül mellettem egy alufóliagalacsin. Tarkónvág az egyik, és hallom, hogy megáll a padon. Egy türelmetlen sóhajjal leteszem a tollat a kezemből, és csak akkor látom meg, hogy nem alufóliagalacsin, hanem egy levél. Nekem? Dehát..nekem sose küld senki levelet..Csak Emese, de azt is csak ha Orsi szülinapi Herminásbuliját szervezzük a háta mögött. Lopva a tanárra pillantok, majd az ölembe csúsztatom a papírfecnit és széthajtom.
"Mik ezek a számok?! Hogy került oda 80-as, mikor az én papíromon 64 van?"
Egy halk sóhajjal lehajtom a fejem.
Visszaveszem a papírt a füzetemre, és sűrű írásba kezdek.
"Fogalmam sincs, nem értek a fizikához...És ahogy látom, te se :P"
Visszadobom oda, ahonnan jött, majd várok, amíg visszakapom.
"Tőled örököltem...:P"
Besokallok. Kitépek a füzetemből egy lapot, jóó kemény gombóccá gyúrom, és mikor a tanár sem figyel, felállok, és homlokon dobom a fiút. Billy hátraborul a székével, a többiek hevesen felröhögnek, Katie rémülten ugrik fel a fiú melletti helyre. Én pedig egy durcás hajhátradobás után visszaereszkedek a székemre.
Igen, ennyit a fizika óráról.

- Gonosz vaaaagy! - tapogatja végig a homlokán égtelenkedő vörös foltot.
- Te meg hülye. - flegmán beleharapok a szendvicsembe, ő pedig egy sóhajjal felül a padomra.
- Nekem is hoztál kaját?
- Hozott a bánat! Indulás előtt 2 percel közölted, hogy te is jössz!
- Gonosz vaaaaagy!
-...Te meg hülye.. - újabbat harapok.

- Nee, ne így, így elrontood! - kapom ki a ceruzát a kezéből.
- Naaamááár, adodvissza?!
- Idióta, ez az enyém, és különben is csak segíteni akarok!
- Nem tudok embert rajzolni... - pirulva elfordul.
-...Ezért akarok segíteni...
Egy sóhajjal kiengedi a ceruzát a kezei közül, én pedig egy halvány mosollyal magam elé húzom a papírját, és átjavítok pár fontos vonalat. Elmélyülten dolgozok, ő pedig mégelmélyültebben néz.
- Már megint grimaszolsz.
- Grimaszol a halál!
A szavaim súlyát érezve jobbnak látta nem zaklatni A Mestert.
Rövid csönd után fel is néztem.
- Kééész van! ^^
- Micsoda?! Máris? - kikapja a kezemből - Ez nincs is kész...
- Erősítsd meg a vonalakat, és rögtön készen lesz.
Látom az értetlenséget a szemeiben. Felsóhajtotok. Előkottom a tűfilcet a tolltartómból, és már kontúrozok is.
A csajok felsípolnak a középső padsor legvégében, és már repül is egy alufóliagalacsin. Felkapom a fejem, de addigra Billy már érdeklődve nézegeti a kezében a becses darabot.
- Ez meg mi a frászkarika?
- Add csak ide! - kapom ki a kezéből, és már hajítom is ki az ablakon.
A lányok felhördülnek a középső padsorban, de nem figyelek rájuk. Büszke vagyok magamra. Büszke vagyok az én 18 éve született fiamra. Egy laza mozdulattal rádőlök a mellkasára, és egy olyan baráti ölelésben részesítem.

Az mp-m füldugóival a fülemben battyogok a folyosón lefelé, azon gondolkozva, Én mivel ajándékozhatnám meg a fiamat. Odaintek Misinek, odaintek Rékának, jó reggelt kívánok az ofőmnek. Mint minden nap.
Mit tudnék egy olyan embernek adni, aki tetőtől-talpig tökéletesen ismer?
Gondolataimból csak biológiaórán ocsúdok föl, mikor újabb papírfecni vág fejbe, ezúttal halántékon.
Széthajtom.
"Mikor megyünk haza?"
Uuuu. Akkorát koppanok, hogy még a suli pincéje alatti vakondok katakombáiban is lehet hallani. Türelmes sóhajt hallatok, majd fölveszem a tollat, és lefirkantom a választ.
"Majd ha vége lesz a 7. órának"
(Visszadobom, visszadobja.)
"Az mikor lesz?"
(Visszadobom, visszadobja)
"14. 20-kor."
Visszadobom. Látom, miután széthajtja, rögtön az órára pillant, majd belefejel a padba.
Na, mi van? Nem bírod elviselni a tudatot, hogy még csak 11 óra? - gondolom, de ennek nem adok hangot. Pedig a biológia óra érdekes, azt szeretem.

Nno, kémia óra. Végre újra időt tudok szakítani a gondolataimra. Mit.adjak.a szülinapjára? Megvan! Egy párnát a nevével! Ja, nem, azt Ame-től kapta. Szívás. Mit lehet egy olyan srácnak adni, akinek mindene megvan?

- Ne rágd már magad, olyan csúnya vagy ilyenkor..
- Mit mondasz?! >.< - kedvem lenne rásózni egyet azokra a kócos, fekete tincsekre, de inkább nem teszem.
A lépcsőn battyogunk lefelé. Gondoltam, veszek neki egy szendvicset, ha már ez a süke-bóka nem hozott magával ennivalót.
- Szia, Tündi! Hogy vagy?
- Ssszia Sssacaa! Jó. És te?
- Á, minden rendben. Hallom, tegnap elütöttek valakit a suli előtt. - kiválasztom a zsenyát, reflexből nyúlok a 200 .-om felé.
- Igen, csillagvirág. A lányomat.
A szavakra meghűlik bennem a vér.
- Úristen! Ez szörnyű! És mi van vele?
- Hát, bogárka, betört a feje, eltört az arccsontja meg az orra.
- Te jó ég, ez borzalmas! - átnyújtom a 200-ast, én pedig cserébe megkapom a szendvicset. - tessék - nyújtom hátra a fiúnak- De csak akkor kapod meg, ha adsz belőle egy harit.
- Kettőt is, "bogárka" ^^. - feleli, és legszívesebben megint a betonba döngölném.

- Sá! - megrázogat - Sááá!
Nyammogok egy sort, majd mikor újra megrázogat, egy íves mozdulattal hátracsapom a kezem, amivel arcon csapom véletlenül, de a zajra fel is ébredek.
- Mi?! Mi történt?!
- Pofán vágtál - mondja a kezével a szája előtt.
- Nem úúgy, miért rázogattál meg?
Érzékelve az ejtést, fapofát ölt magára.
- Elaludtál. Muszáj volt felébresztenem téged, mielőtt a tanár észrevesz.
Koppanok. Elaludtam? Délben?!
Az ablakon ömlik be a meleg, én mégis úgy érzem, hogy megfagyok! Valószínűleg ezt ő is látja rajtam, majd a homlokomra csúsztatja a kezét.
- Finom hideg.
- Biztos, hogy jól vagy? Elég meleg a homlo..
- Persze, hogy jól vagyok, baka! Csak azért van, mert végig idetűzött a Nap!
Végigméri a behúzott függönyöket.

Nem mondtam meg neki, hogy fáj a torkom. Német órán is csak néz végig. Le sem veszi rólam a szemét. Azt a zöld, őszinte, mindenre nyitott szemét, amit imádok. Mintha csak azt lesné, mikor esek össze vagy mikor vérzek el. Nem akarom neki megmondani, hogy hagyjon békén, mert valahol jól esik az aggódása.

Kicsöngetnek, és mindenki rekordgyorsasággal viharzik ki a teremből. Én pedig ott állok Danival szemben, és az jut eszembe, hogy az összes ************** fiú elment, és ki segít majd Danin?
- Hagyd, majd én! - hajolok le egy mosollyal, hogy a kezébe adhassam a botjait. Megköszöni, én pedig egy vigyorral a hátamra kapom a táskáját, és felteszem a székét. Mi a frászért barátkoznak fiúk Danival, ha nem tesznek meg annyit érte, hogy kisegítik az osztályteremből? Vagy lesegítik a lépcsőn? Miért egy lány dolga ez?
Félreértés ne essék, szeretem Danit. Értelmes, intelligens fiú, és jó beszélgetőpartner.
Indulok lefelé a lépcsőn, de leint, hogy majd itt megvárja az anyukáját. Vállat vonok, intek, aztán már baktatik is lefelé a lépcsőn, Vilmossal az oldalamon. Áu.
- Azért jó kis nap volt, hm?
- Ja. Az volt. - felelem, majd felnézek az égre.
- Kár, hogy olyan hülye vagy fizikából, az éneket végigaludtad, a kémiához nem konyítasz, a rajz nem érdekel..
Egy ideig még bámulom az egyet, majd behunyom a szemeim, és egy kaján vigyorral nekiugrok a derekának.
- Ki a hülye, ki aludt, ki nem konyít, kit nem érdekel?!
- Te, te, te, TÉÉGED!
- Baaka!- rásótam a fejére
- Idióóta! - belecsípett az oldalamba
- Áu! Te kis..! - kigáncsoltam, amitől előrebukott.
Jót nevetek rajta. Nevetésem pedig tovább viszi a szél...