A legjobb cím június 18 lenne :-)

Kicsit visszamegyek az időben tegnap 12. 00 környékére. Nagyapám mondta nekem, hogy lesz egy kiállítása Dunaújvárosban és lemegy megnézni a helyet. És mivel emlékezett rá, hogy Dalma ott lakik, megkérdezte, nincs-e kedvem vele menni és addig ellehetek vele. Hát, Dalmához nem sok kedvem volt, de tudtam, hogy Dóri másnak a városban lesz, mert évzárófélesége van. Megbeszéltem vele, szeretne-e találkozni, természetesen azonnal igent mondott, aminek annyira örültem! Mostanában nagyon sokat hiányolom őt, szóval jól hangzott kicsit ellézengni együtt a városban. Úgy volt, hogy Ani és Kitti is eljön, kicsit sajnálom, hogy nem vártak meg, szívesen összetalálkoztam volna már velük is végre. Szóval Dóri valamikor 16. 00 körül lépett le, hogy elmenjen vezetni. Nagyon büszke vagyok rád, hogy kitanulod a vezetés mesterségét. Ez számomra mindig is a felnőttek világának részét képezte. Tudjátok, aki felnőtt, az vezet, és aki vezet, az felnőtt. Szóval ezért is volt oylan furcsa számomra, mikor 3-an is tudatták velem az osztályban, hogy vezetni tanulnak, ebből 2-nek ma már jogosítványa van. Szóval, gondoltam, elütöm az időt azzal, hogy alszok egyet. lefeküdtem aludni, és olyan 18. 00 körül megébredtem. Azt hittem, már holnap van. Kicsit csalódtam, de rögtön felvidultam, ahogy Dóri hazaért.
Hát az úgy volt, hogy szinte tűkön ülve aludtam el éjjel. Igen. Tudom, hogy hülyén hangzik, de alig vártam már, hogy megszólaljon az ébresztőóra, szinte 10-percenként fordultam, mozdultam egyet, mire megszólalt. A magam tempójában elvánszorogtam a szekrényemhez (természetesen szakadt az eső) és anya persze, hogy akkor rúgja be az ajtót, hogy jóóó reggeeeelt! De megijedtem, halljátok! Leült az ágyamra és én megöleltem. Nagyon jól esett, jó szorosan megölelt, pedig én aztán korán reggel pozitív gesztusokra...mondjuk, már nem először tapasztalom, hogy ha jókedvűen, izgatottan ébredek, akkor egész nap jobb a kedvem. Felvettem a legújabb, jelenleg kedvenc farmeremet, ami térd alá ér, meg az egyik kedvenc, zöld pólómat, amit Krisztától kaptam. Nagyon morbid. Egy szivárványfejhallgatós halálfej van rajta. Vigyorog. Jó, nem olyan durva, ugye, Dóri?Leszaladtam a lépcsőn, megreggeliztem. Margarinos pirítós, miradorral megszórva. A mirador az egy francia fűszer, oylan, mint nálunk a vegeta. Ja, és tea. A nagyim nagyon jó teákat csinál! Micsináltam még utánaa...? Sminkeltem, lényegtelen. Megcsináltam a hajam, lényegtelen. Felvettem a napszemcsim, a magasszárú tornacsukám (szürke, mintás, imádom), lényegtelen. Mire ismét leszaladtam a lépcsőn, rajtam a kedvenc, zöld kardigánom (csíkos, imádom), a táskámmal a vállaimon, benne minden, ami kellhet, esernyő, kistükör fésűvel, szájfény, mp, telefon, pénztárca, addigra azt láttam, hogy a nagyim zokogva telefonál. Kérdeztem tőle, hogy mi történt, azt mondta, meghalt a Székely Zoli bácsi. Nézek. Semmi nem vág tarkón. Az se ugrott be, hogy ki az. Tudtam, hogy a nevét már hallottam a nagyszüleimtől, de nem tudtam, konkrétan kije ő kinek. Később megkérdeztem a nagyapámat, azt mondta, anya meg a Zoli bácsi fia együtt nőttek fel, remek barátok voltak. (Közben még kiszaladtam a postáért - figyelünk a részletekre ;-)) Olyan negyed 11 környékén tudtunk elindulni. Még jó, hogy útközben én zenét hallgattam, mert a nagyszüleim annyiszor összevesztek...3x is eltévedtünk, szegény Dóri meg órákat várt rám, mire megérkeztem. Tök könnyen megtaláltuk egymást, mert tőle 20 méterre parkoltunk le. Az út amúgy majdnem másfél óra volt, eltévedésekkel együtt. Kikönyörögtem, hogy hadd mehessünk el csavarogni. Nagyon komoly volt, 20 percet kavirnyáztunk a városban egy mosdóért. Mondjuk, ez a részlet nekem ufo marad. Lecsüccsentünk a mozi előtt, annyi mindenről beszélgettünk, és annyira élveztem! Olyan szabadnak, olyan hálásnak éreztem magam, hogy pont Ma, pont Vele, pont Itt lehetek! Ezek akkor készültek, a mozi előtt :-) :


Ez a kép nagyon ott van :-)

Sajnos, nagyon kevés időnk volt egymásra, mert szinte azonnal vissza kellett mennünk a színházba a nagyszüleimhez. :-( Még szerencse, hiszen ahogy beértünk, leszakadt az ég. Dörgött, villámlott, szakadt az ég, minden volt ott.
Tudjátok, egy üres színháznak hangulata van. Én már tapasztaltam, milyen az, amikor a színház kong az ürességtől, úgy érzed, hogy a tiéd az egész, csak a te lépteid töltik ki a teret, a színház szelleme csak téged lát. Ijesztő így kicsit, de hihetetlenül felemelő érzés. Annyira örülök, hogy Dórinak megmutathattam, milyen érzés, felvihettem a színpadra is, a reflektorban álltunk, beszélgettünk, zokogtunk, hahotáztunk és csak egy üres nézőtér nézett szembe velünk. Jaj, nagyon élveztem! Tényleg jó érzéssel tölt el, hogy Dórinak felejthetetlen élményeket okoztam. Talán nem az álmát váltottam valóra, de részese lehettem a hálájának. És ez talán többet ér az elégedettségnél.



Az étteremben már nem csináltam fotókat. Nem életem legjobb ebédje volt, de azért televagyok, még most is. A hazautat gyakorlatilag végigaludtam, de nem is a napomnak ez a része volt a legérdekesebb.

"Mert nem az a fontos, mi élünk-halunk-e, hanem ez a dolog, amit egy rövid időre létre hoztunk"

Szeretem ezt az idézetet.


Annyival zárnám ezt a nagyon hosszúra sikerült bejegyzést, hogy a mai nap egy igazi lelki csemege, egy szellemi gyógyszer volt. És hálát adok az égnek, hogy van nekem egy Dórim, akivel bármiről, bárhogyan, bárhol, bármeddig, bármit csinálva, bármerre menvén van tartván. A legjobb az életben :-)